A föld bolygó és a Teremtés minden élőlényének békét, boldogságot és igazságos, élhető életet kívánok!

Boldog Hanukát, Kellemes Karácsonyt!

Magyarul: Zsíros libamáj a szadistáknak

Kinek nem inge....

A FÖLDLAKÓK (EARTHLINGS) egy nagyfilm hosszúságú dokumentumfilm az emberiség teljes állatoktól való függõségérõl (kiskedvencként, valamint élelem, ruházat, szórakoztatás, és tudományos kutatás céljából), de bemutatja a totális tiszteletlenségünket is eme „nem-emberi segítõk” iránt. Az Oscar-díjra jelölt Joaquin Phoenix (GLADIÁTOR) a film narrátora, zenéjét pedig a híres platinalemezes mûvész, Moby szerezte.

Alaposan megvizsgálva a kisállatboltokat, kölyökneveldéket, állatmenhelyeket, állattartó telepeket, a bõr- és szõrmeipart, a sportot és szórakoztatást, és végül az orvosi és tudományos területet, a FÖLDLAKÓK rejtett kamerákat és korábban soha nem látott felvételeket használva számol be a világ olyan, nagy iparágainak napi gyakorlatáról, amelyek nyereségükhöz teljes mértékben az állatoktól függenek. Erõteljes, informatív, és elgondolkodtató, a FÖLDLAKÓK messze a valaha megalkotott legátfogóbb dokumentumfilm a természet, az állatok, és az ember gazdasági érdekeinek összefüggésérõl. Sok színvonalas állatjogi film van, de ez magasabbra teszi a lécet. A FÖLDLAKÓK szinte ordít, hogy nézd meg. Erõsen ajánlott! (A képernyő alján, a CC gomb melletti nyílra kattintva válthatsz át magyar feliratra.)

Katt!

Ajánlom minden kétkedőnek, tagadónak. Továbbra is alapelvem, hogy aki mások szenvedésein keresztül váltaná magát meg, az az élővilág legalja.

Nézzetek magatokba...ha még megy:

Képesek vagytok erre. Megmagyarázzátok, hogy miért nem számít. Nem érez úgy sem, nem ember, stb, stb.

Ugyan akkor Ő képes erre:

Igaz a mondás...az elsőkből lesznek az utolsók és az utolsókból az elsők.

Nem akarok sok dolgot hozzátenni libamáj ügyben. Tisztában vagyok azzal, hogy van tápláléklánc és vannak élőlények, akik húst esznek. Van amelyik csak azt tudja megenni és van amelyik nem. Az ember speciális helyzetben van, mert választhat. Nem mondom, hogy akik húst esznek azok rosszul választanak. Ugyanakkor nem mindegy, hogy milyen árat fizettetünk meg táplálékunkkal. Gondoljátok azt, hogy butaság, de szerintem előbb utóbb mindenkire visszaüt felelőtlen döntéseinek hozadéka. Réges régen még tisztelettel adózott a vadász a legyőzött vad előtt. Áldást mondott az állat szellemére és megköszönte neki, hogy segítségével élelmet adhat családjának. Nem okozott áldozatának szenvedést és nem egy nyomorult és kétségbeesett életre alapozta táplálékát. Ma más a helyzet. A legtöbb ember ignoráns és nem érdekli, hogy mihez, milyen módon jut. Lényeg, hogy hozzájusson és megkapja azt amit akar. Ezek azok az emberek, akik fel vannak háborodva, hogy van akik betiltatnák a libatömést. Azt mondják, hogy az állatvédők többre becsülik az állatot, mint az embert. Ilyenkor jó lenne, elvinni ezeket az embereket, hogy megnézhessék, hogy mit is támogatnak....

Kezdődjék hát a virtuális túra:

"

Ezek után lehet kimenni a fürdőszobába és tükörbe nézni. Fel lehet tenni a kérdést: nyivákolhatok-e bármiféle megbecsülésért? Tiszteletért? Rongy ember vagyok-e?

Persze lehet tojni az egészre, szemet becsukni és hangosan trallalázni, hogy ez senkit sem érdekel. Az ember a legfontosabb. 

Erre csak azt tudom mondani, hogy csak az ember szerint a legfontosabb enmaga, de a természet szerint nem. Ha meg azt nézzük, hogy a sáskák emberek ellepték az egész földet, lehalászták a tengerek majd 70%-át, tönkretették és teszik folyamatosan a természetet....

Akkor azt mondom, hogy nem. Nem az ember a legfontosabb. Elég volt ebből.

Ismeritek a Kis gömbőc című mesét. Na ez az emberiség.

A szerkesztő megjegyzése:

Hát ezt is megértük. Kaptunk egy kedves levelet, egy Árkádiát megjárt högytől. Mindenféle kommentár nélkül leközlöm a levelet és köszönöm az engedélyt a publikálásra és a bizalmat. Remélem a mellékelt kép visszaad némi bizalmat és tán útmutásként is szolgálhat.

Kedves Andrea és Béla!

Nagyon nagy bizalommal, hittel, reménnyel kezdtem el járni az előadásaitokra, számomra nagyon érdekes volt. Óriási tiszteletet éreztem Béla Közel-keleti beavatása miatt, csodáltam a tiszta tekintetét, a kiegyensúlyozottságát, de valami nem stimmelt. Minden előadás után borzasztóan szédültem, de gondoltam, a közönség miatt.
Én nagyon érzékeny ember vagyok, régóta keresem az utamat különböző helyeken, és mindig óvakodtam, hogy kikerüljem a mágikus dolgokat.
Vettem Tőletek medálokat is, amit nem akart a testem elfogadni, mindig rosszúl éreztem magam benne, de gondoltam azért, mert még nem vagyok elég tiszta hozzátok képest.
Rég nem ültem számítógét előtt, most olvastam el a Gyilkosok c. írást, és megértettem, hogy miért szakadt le a nyakamból a medálod az elmúlt hetekben kétszer is.
Nagyon sajnálom, hogy csalódnom kellett, mindig a lovak voltak a gyengéim, és erre nincs bocsánat.

Gondolom nincsen lelkiismeretfurdalásotok a Ti szemszögetekből, a többit meg majd odafent eldöntik.

Szomorú emlékként őrizlek Titeket:

Zsuzsanna

KaraSaraqan:

Lóáldozat – gyilkosság, vagy szakrális cselekedet?

Egy Kecskeméthez közeli, az Árkádia Fényei Spirituális Egyház telepén elvették egy állat életét, egy kultikus cselekmény központi eseményeként.

Ezt a nagy, bár röpke életű vihart kavart eseményt így lehet talán a legtárgyilagosabban leírni.

Ezen esszé célja ezt az eseményt körbejárni, és spirituális- és tudományos szempontból megvizsgálni, mi is történt valójában – gyilkosság, állatvágás, vagy szakrális cselekmény volt-e egy fekete csődör életének kioltása.

Ezért először az áldozattal, mint vallási jelenséggel foglalkozunk, majd megvizsgáljuk magát a lóáldozatot történeti-vallási kontextusban, végül magára a konkrét eseményt alapul véve, levonjuk a megfelelő következtetéseket.

Fontos megjegyeznünk, hogy ezen esszé célja nem ítéletet alkotni – csupán segíteni a tisztánlátásban.

1. Az áldozat

Kezdjük azzal, mit is jelent ez a fogalom? Világos, hogy számos áldozat-típus lehetséges, szemponttól függően, és ha mindegyiket egy kalap alá kívánnánk venni, akkor így fogalmazhatjuk meg legszakavatottabban:

Az áldozat: valamely entitás általi, számára fontosnak tartott dolog önkéntes fölajánlása valamely fontosnak tekintett célért

Ez akkor is igaz lesz, ha egy beteg, vagy öreg állat veti magát oda a csordát üldöző ragadozók zsákmányául, hogy a csorda megmeneküljön, akkor is, amikor az anyaróka szembeszáll még a vérebekkel is a kölykeit védelmezve, és akkor is, ha egy pap mutatja be istenének a kultusz diktálta felajánlást.

Értelemszerűen mi most csak a vallási áldozással foglalkozunk.

Ebben az esetben az áldozat fogalma így módosul:

A vallási szakember, vagy a vallás követője általi, a kultuszban meghatározottak szerinti élőlény, vagy tárgy fölajánlása valamely entitásnak, a kultusz diktálta, vagy az egyén által fontosnak ítélt célért

Valóban kissé nyakatekert meghatározás, ámde nem szorítkozhatunk csupán néhány vallásra, ha általános definíciót kívánunk meghatározni.

A következő pontban foglalkozzunk a vallási áldozatok egy speciális altípusával, a lóáldozattal.

2. A lóáldozat történeti-vallási összefüggésben

A ló az egyik legkésőbb domesztikált állat az emberiség történelmében, ám háziasítása óta talán a leginkább tisztelt lénnyé vált az összes állatfaj közül. Megítélése széles skálán mozgott az idők során a különböző kultúrákban, és tekintették:

- szörnynek (lásd a kentaur kialakulását, vagy a kelpyt a keltáknál)

- egyszerű táplálékforrásnak (lásd a korai barlangrajzokat)

- isteni lénynek (lásd a napszekeret húzó halhatatlan lovakat, Démétér és Poszeidón ló-alakját, amely a totemizmusra vezethető vissza, vagy néphagyományunk Fehér lovát, például a Fehérlófia monda-mesében)

- értelem- és lélek nélküli, élő gépnek (a nyugati és keleti civilizáció legutóbbi ezer éve ékes példa erre)

- harcostársnak (lovas-nomád népek, lovas katonák, huszárok)

- szeretőnek (az emberi kultúrák nagy részében marginálisan, ámde folytonosan létező jelenség a zoofília – különben nem szankcionálták volna az egyes vallások és államok keleten és nyugaton egyaránt már az ókorban, illetve nem utalna számos mesei elem, és tárgyi alkotás az ’állatszeretésre’ szerte a világon)

Sőt, olyan is előfordult, méghozzá Indiában, hogy a világ ló alakjában keletkezett, miután Purusa lóvá változott:

„Akkor arra vágyott: Legyen ez a test alkalmas az áldozatra, így akarok megtestesülni.

És mert felfúvódott (asvat), paripa (asva) lett belőle.” (Bŗhadāraņyaka-upanişad, Első Tanítás, Második Imádság)

A ló lehetett a villám, a tűz, a Nap, a lélek jelképe is - a szanszkrit- és az abból eredő, közeli rokonságot mutató iráni nyelvben a nap, a fény és a magasztos fogalmak azonosak a lóval. A Zend Avesta szerint a tehén, a ló és a lélek különösen tisztán született lények. A fehér ló a magyar hagyományokban is nap-állat.

Ha körbenézünk Eurázsia népe között, szinte mindenütt azt találjuk, hogy a legnagyobb áldozat a lóáldozat volt. A fentebb idézet upanisad-részlet is a legelső, és legteljesebb áldozatként a lóáldozatot említi:

„[Purusa] Őrizte ezt a lovat, de meg nem kötötte. Egy évre rá felszentelte áldozatként önmagának. Az isteneknek pedig átengedte a többi állatot. Ezért szól az összes istenekhez a Pradzsápatinak szentelt áldozat.”

Indián kívül megtaláljuk még az IE népek közül például a perzsáknál, germánoknál, keltáknál, görögöknél és rómaiaknál, a sémi-kánaánita népek közül a főníciaiak és karthágóiak áldoztak lovat, míg a zsidók (mint oly sok más kánaánita szokás esetében) bűnös dolognak tartották a lovak föláldozását, az altaj-türk és mongol népek (kulturális és vallási szempontból a honfoglaló magyarok mindenképpen ide tartoztak) pedig talán mindegyike gyakorolta a lóáldozatot.

Ne menjünk most bele jobban az IE népek és kultúrák lóáldozati szokásainak részleteibe, elegendő annyit megjegyeznünk, hogy náluk is pontosan ugyanazt a szerepet töltötte be és épp olyan fontos volt a lóáldozat – méghozzá a fehér ló föláldozása, mint az ázsiai puszták népeinél.

2.1. Lóáldozat a lovas(nomád) népeknél

Ezen népek élete, ezt bizton állíthatjuk, ezer szállal kötődött a lóhoz – nem csoda, hogy az ő szemükben is a legmagasztosabb a lóáldozat volt. Hogy többistenhívők, vagy egyistenhívők lettek volna, nem tudjuk – ám semmi okunk a romantikus, vagy éppen „a sumerek már jézushitűek voltak Jézus születése előtt kétezer évvel” jellegű badarságokkal foglalkoznunk.

Ami fontos most számunkra az csupán annyi, hogy fő istenüket Tengrinek, illetve ennek változatainak nevezték. A szó eredete bizonytalan ugyan, ám valószínű, hogy a sumer DINGIR, azaz ’istenség’ szóból ered, mivel jelentése egyaránt lehet ’ég’ és ’isten’ is (a sumermagyarkodók dingir-tündér szóegyeztetése téves, nem csupán etimológiailag [a *tün- gyök ’csillogás’, ’fény’, ’légiesség’ értelmű, lásd: tün-dököl/tün-döklés, tün-emény, tűn-ik] és hangtanilag [az i-ü mgh váltás, és a g-d msh váltás képtelensége], de jelentésileg is [ a tündérek a magyar néphagyományban sosem voltak istenek, mivel a kereszténység az ősi isteneinket vagy beolvasztotta a saját istenképzetébe [Isten, Jóisten, Öregisten – Atya/Isten, Boldogasszonyok – Mária], vagy az ördögök közé sorolta, mint minden más nép esetében is).

Mahmud al Kásgári: "A pogányok … az eget Tengrinek nevezik s mindent, ami
nagyon kimagaslik, mint például egy hegy, vagy egy fa, azt is Tengrinek nevezik,
és ilyen dolgok előtt hajlonganak. Innen van, hogy a bölcs embert tengri-kennek
hívják."

Lóáldozatot őseink, és talán a többi lovas nép is két okból mutattak be: vagy halotti tor alkalmával (az elhunyt tiszteletére, és hogy a túlvilágon is vele legyenek hátasai), vagy az ősök szellemének kiengesztelése céljából, a teljes nemzetség, végső soron az egész nép érdekében.

Például az 1046. évi Vata féle pogánylázadás során Vatáék lóáldozatot mutattak be engesztelésül őseik szellemének népük hűtlenségéért, s el is fogyasztották ennek az áldozatnak egy részét, akár más lovas népek.

Béla király jegyzője, Anonymus jegyezte föl: „Ugyan azon a helyen pogány szokás szerint
kövér lovakat öltek, és nagy aldumast csaptak” (16. fejezet).

Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a lóáldozás nem holokauszt, azaz ’teljesen elégő áldozat’ volt, hanem ősi, totemisztikus eredetű áldozat-lakoma, amely eredetileg, még a totemizmus idején a totemőssel való egyesülés egyik módja volt – és mellékesen a törzsi, kultikus kannibalizmus mögött is ez az eszmeiség húzódik meg: azzal, hogy valaki eszik a totem föláldozott állatának, vagy legyőzött ellenségének húsából (esetleg meghatározott testrészét fogyasztja el), benne – és a lakomán résztvevőkben – él tovább a totem/ellenség (ereje).

A kérdés most az, hogy bármilyen ló megfelelő volt áldozatként, vagy voltak megkötések, és ha ez utóbbi az igaz, miféle szempontoknak kellett megfelelnie az áldozatra szánt lónak?

1. szín

Talán nem szükségeltetik különösebben összetett bizonyítás ahhoz, hogy bárki beláthassa, egyedül a fehér színű lovak jöhettek számításba. Ugyanis ezt találjuk a perzsáknál, germánoknál, dánoknál, stb.

Ámde nálunk, magyaroknál mi volt a helyzet? Gondoljunk Árpád nagyfejedelem áldozati ajándékára, amelyet Zalán fejedelemnek küldött, vagy éppen Szvatopluk történetére. A népmeséinkben megőrzött hagyományok is mind fehér lóról beszélnek (Fehérlófia).

Miért volt fontos a fehér szín? A válasz furcsa lesz kissé: nem csupán a fehér szín volt fontos, hanem az arany is. A fehér a tisztaság, az ég, a fény színe (tehát Tengrié), az arany pedig a nap, így a fény, illetve az örökkévalóság (az arany nem korrodálódik) színe (tehát Tengrié szintén) – ezért is viselt „aranyos” szerszámot az ajándékul küldött paripa.

2. nem

Tekintettel arra, hogy az áldozati lovak nemét nem jegyezték le, nehéz eldönteni, csődört, kancát, vagy heréltet áldoztak. Azonban Tengri alakjából, a Naphoz kötődő ősi, pusztai felfogásból és a Fehérlófia mondából kiindulva, azt mondhatjuk, hogy a herélt alkalmatlan lett volna, a kanca pedig, tápláló-anyai jellegénél fogva pedig nem jöhetett szóba, tehát egyedül a csődör volt megfelelő áldozatnak

3. életkor

Életkorról végképp nincs közvetlen adatunk, de mivel nem csikóról, hanem lóról beszél minden forrás, ezért feltételezhetjük, hogy felnőtt lovakat áldoztak.

4. áldozat előtti időtartam és cselekedetek

Szintén kardinális kérdés, hogy mi történt a kiválasztás és a tényleges áldozat közötti időben, és ez mennyi ideig is tartott. Kénytelenek vagyunk visszanyúlni ezen alkalommal az Upanisadokig, mivel ott egészen világosan le van írva mindez:

 
„Akkor arra vágyott: Legyen ez a test alkalmas az áldozatra, így akarok megtestesülni. És mert felfúvódott (asvat), paripa (asva) lett belőle. Akkor így szólt: - No, ez már alkalmas az áldozatra (médhja).Ezért hívják lóáldozatnak (asvamédha) a lóáldozatot. Bizony, csak az tudja a lóáldozatot, ki tudja ezt.

Őrizte ezt a lovat, de nem kötötte meg. Egy évre rá feláldozta önmagának,

a többi állatot pedig átengedte az isteneknek.”

Indiában tehát, miután kiválasztották az állatot, egy évig szabadon engedték – habár vigyáztak rá –, és egy esztendőre rá történt az áldozat bemutatása. Ez az állat tehát – más, felnőtt társaitól eltérően – egy éven át szabadon élhetett, semmiféle munkát nem kellett végeznie.

A fenti idézet kapcsán olvashatjuk még a kommentárban, hogy nem csupán szabadon engedték a lovat, de harcosok követték, bármerre is ment, és ha lakott, de idegen településre vándorolt, akkor azt a települést behódoltatták. Egy év múltán pedig a lóáldozatot az egész nép üdvéért mutatták be.

Hogy nálunk, illetve más ázsiai lovas népeknél is így zajlott volna, nincs biztos ismeretünk, de mert Indiával ellentétben a lovak többségét ridegtartásban, nagy ménesekben tartották-terelték, ezért talán nem is volt szükség a szabadon eresztésre, elég volt elkülöníteni a többi állattól a kiszemelt lovat.

Maga a lóáldozat, nagy vonalakban, úgy zajlott a lovas népeknél, hogy a legfőbb vallási személy a kiválasztott lovat fölajánlva Tengrinek, és/vagy az ősöknek, levágta, majd a húsát földarabolták, és egy nagy üstben megfőzték, egy részt belőle az istennek szentelve a tűzbe dobtak, a többit pedig az áldozatnál jelenvoltak megették.

Hérodotosz szerint már az ősi szkítáknál is így zajlott a lóáldozat, és nyelvünk ’áldomás’ szava pontosan ezt az eseményt jelentette eredetileg.

3. Az ÁFSE lóáldozata

Ahogy az Árkádia Fényei Spirituális Egyház honlapján olvashattuk:

„Az újjászülető fény ünnepét ünnepeljük december 21 - 24-ig Árkádia faluban.

Hétszázhatvan esztendő óta először áldozunk újra a magyarok istenének, a legnemesebb szent áldozattal. Ezáltal kívánjuk megfordítani sorsát népünknek és elvetni a felébredés magvát. Ha úgy érzed, köztünk a helyed és e tradicionális szertartáson részt kívánsz venni, korlátozott számban lehetőség van rá.”

Ez pedig már a hivatalos szervek közleményének kivonata:

„Amikor a rendőrség a hatóság kijött az állat levágásáról, arról számoltak be, hogy a lovat letaglózták, ezzel az Európai Uniós szabványoknak megfelelően egy úgynevezett 'házivágást' végeztek”.

Elegendő adat gyűlt össze ahhoz, hogy az esszé elején feltett kérdésben dűlőre jussunk. A csődör:

- nem fehér volt, hanem fekete

- nem volt egy évig szabadon engedve, vagy legalább elkülönítve a többi lótól

- nem a magyarság legfőbb, vagy legalább valamely jelentős, az egész népet legitim módon képviselő vallási vezetője mutatta be az áldozatot

- pénzért vehettek részt az „áldomáson” az emberek

- letaglózták a lovat, EU-s szabványok szerint, nem pedig az ősi hagyományoknak megfelelően vágták le

Végkövetkeztetés:

Az Árkádia Fényei Spirituális Egyház nem áldozott lovat, csupán levágott egy állatot.

Az, hogy ez gyilkosságnak számít-e, nem tiszte ezen esszének eldönteni. Ám az, aki magát másnak beállítván, mint ami, levág egy állatot, nyilvánvalóan szenzációhajhász- és anyagi okokból, és ezt mind emberi, mind spirituális szempontból jogtalanul nevezi áldozatnak, bizonyos, hogy súlyosabb tettet követett el, mint egy állat levágása.

Indiával kezdtük, fejezzük is be Indiával:

„Valójában az asvamédha minden, aki pedig bráhman létére semmit nem tud az asvamédháról, az semmiről sem tud semmit, nem bráhman, és gyalázatot érdemel.”

(Satapatha Bráhmana)

4. Irodalomlista

Magyar nyelvű források:

Bálint, Cs.: A ló a pogány magyarok hitvilágában, Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1970/1

Eliade, M.: Vallási hiedelmek és eszmék története, 1-3., Budapest 1995

Hérodotosz IV.60-61

Róna-Tas, A: Magyarság és kereszténység a honfoglalás előtt, in Vigilia, Bp 1999

Z. Tóth, Cs.: „Vadat űzni feljövének...” - a termékenység-istennő ősi kultuszai és honfoglaláskori művészetünk, elect. ed.

Pallas Nagylexikon

Upanisadok

Idegen nyelvű források:

Stutley, M.: The Aivamedha or Indian Horse Sacrifice, Folklore, Vol. 80, No. 4. (Winter, 1969), pp. 253-261.

Smith, B. K.: Wendy Doniger: Sacrifice and Substitution: Ritual Mystification and Mythical Demystification, Numen, Vol. 36, Fasc. 2. (Dec., 1989), pp. 189-224.

Negelein, von J.: Das Pferd im arischen Altertum

Na ezt is megéltük, hogy levelet kaptunk. Nem kifejezetten én, hanem eme blog írói. Persze nekem címezte az úriember, de gondolom nem vette észre, hogy nem egyedül írom a blogot. Sebaj.

Lássuk, hogy hogyan próbált meg kommunikációba elegyedni velem. Külön felhívom mindenki figyelmét az érvek és ellenérvek kíméletlen pontosságára.

" Ó Te álszent embertestvérem!

'Hogyan vásárolhatja meg vagy adhatja el valaki az eget és a föld melegét? Ez a gondolat furcsa számunkra. Ha nem mink vagyunk a levegő frissességének és a víz hűsének birtokosai, hogyan vásárolhatják meg ezeket mások?'

'Tudjuk nagyon jól, hogy a fehér ember nem nagyon érti a mi útjainkat. Számára egy darab föld ugyanolyan, mint egy másik, mert idegen ő, aki az éj leple alatt jő és elrabol a földtől bármit, aminek csak szükségét érzi. Így a föld nem testvére, hanem ellensége, s mihelyt leigázta és kizsákmányolta azt, odébb áll, maga mögött hagyva elődei sírját. Semmivel sem törődik, a földet saját gyermekei elöl rabolja el, ősei sírját, gyermekei születési jogát elfelejti.

Saját édesanyját, a Földet és édestestvérét, az Eget úgy kezeli, mint megvásárolható dolgokat, melyek kizsákmányolhatok és eladhatók, mint az állatok és a csillogó-villogó ékszerek.'

'Ha eltűnnek az állatok, az ember is ki fog pusztulni, ha másért nem, nagy lelki magányossága miatt. Mert bármi is történjék az állatokkal, az az ember sorsává is válik hamarosan. Minden egybetartozik és szoros összefüggésben áll egymással.'

'A Föld sorsa ezért a Föld fiainak a sorsa is. Nem az ember szőtte az élet hálóját, ő csupán egy szála annak. Bármit cselekszik a hálóval, saját magával cselekszi azt.'

'Egy dologgal tisztában vagyunk, amire a fehér ember is egy napon ráébred majd: a mi Istenünk és az ő Istenük egy és ugyanaz.

Hihetik, hogy ők birtokolják Istent, mint ahogyan a mi földjeinket is birtokolni akarják, ám ez lehetetlen.

Ő az ember Istene, aki ugyanolyan kegyes úgy a vörös, mint a fehér emberhez. Számára a Föld nagyon értékes, ezért a Földet bántalmazni ugyanaz, mint a teremtőjét megvetni.'

Tudjuk, hogy a fehér ember nem érti a mi életmódunkat. Nem tud különbséget tenni az egyik kődarab és a másik között, idegen vagy kívülálló, aki az éjszakából jön, és elveszi a földet, amire szüksége van.

A föld nem a nővére, hanem az ellensége, és ha egyszer meghódította, követi az útját, otthagyja az apái sírját anélkül, hogy törődne vele. Elrabolja a földet a fiaitól. Semmi nem számít. Az apái sírja, a fiai öröksége el vannak felejtve. Úgy bánik az anyjával, a földel, és fivérével, az égbolttal, mint tárgyakkal, amelyeket megvesznek, kihasználnak és eladnak, mint a birkákat, vagy színes gyöngyöket.

Az étvágya felfalja a földet, és másoknak csak egy sivatagot hagy. Nem érti, mert a mi életmódunk más, mint az Önöké. Városaik puszta látása bánatot okoz a rézbőrűek szemeinek. De talán legyen, mert a rézbőrű vadember, és nem ért semmit. Nincs egy nyugodt hely a fehér ember városaiban, nincs egy hely, ahol hallani lehet, hogyan nőnek ki a fák levelei tavasszal, és hogyan csapkodnak a szárnyaikkal a rovarok. De talán ennek így kell lennie, mert egy vadember nem ért semmit. A lárma mintha megsebezné a füleinket. És, mindezek után, mire szolgál az élet, ha az ember nem hallgathatja a chotacabras (aguaitacaminos) magányos üvöltését, sem a békák éjszakai társalgását egy tó partján?

Rézbőrű vagyok, és nem értek semmit. Mi jobban szeretjük a szél lágy susogását egy tó felszínén, meg ugyanannak a déli esőtől megtisztult vagy fenyőaromával illatosított szélnek a szagát. A levegő felbecsülhetetlenül értékes a rézbőrű számára, és mindannyian osztozunk a leheletben, az állat, a fa, az ember, mind ugyanazt a levegőt lélegezzük. Úgy tűnik, a fehér ember nincs tudatában a levegőnek, amit belélegez; ahogyan a napok óta agonizáló haldokló sem érzi a bűzt.

De ha eladjuk a földjeinket, emlékezni kell arra, hogy számunkra a levegő felbecsülhetetlen, hogy a levegő megosztja a szellemét az élettel, amit fenntart. A szél, amely a nagyapáinkat az élet első leheletét adta, megkapja az utolsó sóhajtásaikat is. És ha eladjuk a földjeinket, Önöknek azokat meg kell őrizniük, mint egy különálló és szent dolgot, mint olyan helyet, ahol a fehér ember megízlelheti a mezők virágaitól megillatosított szelet.

Ezért gondolkozunk az ajánlatukon, hogy meg akarják venni a földjeinket. Ha úgy döntünk, hogy eladjuk, feltételeket szabnék: a fehér embernek úgy kell bánnia e föld állataival, mint a fivéreivel. Vadember vagyok, és nem értem a másféle életmódot. Láttam ezer meg ezer bivalyt megrohadni a réteken, lelőtték őket, mert a fehér ember vasutat akar építeni. Vadember vagyok, és nem értem, hogy lehet egy füstölgő gép fontosabb, mint a bivaly, akit mi csak azért ölünk meg, hogy életben maradjunk. Mivé lesz az ember állatok nélkül? Ha mindet kiirtják, az ember nagy lelki magányosságban fog meghalni; mert az, ami az állatokkal történik, az fog történni az emberrel is. Minden összekapcsolódik. Meg kell tanítaniuk a fiaiknak, hogy a föld, amire rálépnek, a mi nagyapáink hamvai. Tanítsák meg a fiaiknak, hogy ez a föld meggazdagodott a felebarátaink életével, hogy tudják tisztelni. Tanítsák meg nekik, hogy mi azt tanítottuk a mieinknek, hogy a föld a mi anyánk. Minden, ami a földdel történik, meg fog történni a föld fiaival. Ha az emberek a földre köpnek, magukra köpnek.

Az Árkádia Fényeinek Spirituális Egyháza valószínűleg nem az első, és nem is az egyetlen az eltévelyedettek, megzavarodottak hosszú sorában.

Nem tudhatom azt sem, hogy a legrosszabbak-e. Ahhoz viszont már bővel eléggé az, hogy a mára világméreteket öltött, általánosságban jelenlévő álságok, álszentség, hazugságok textúráját tökéletesen bemutathassam a tükrében.

A külcsíny- avagy, ami lehetett volna:

Nézzük meg, hogy mire is utalhat, mit szeretne körül írni, kifejezni, eme Egyház neve. A teljesség igénye nélkül, de a lényegét feltárva az adott szavaknak.

Árkádia:

Árkád görög építészeti elem.

Egyéb iránt hegyekkel körülvett terület volt, ezért gyakran szolgált menedékként. Árkádia, Görögország egyik vidéke, már az ókori latin szerzőknél a "pásztoridill", az egyszerű, ártatlan, paradicsomi életmód jelképe volt. Azóta mindmáig, s talán egyre inkább, az "elveszett paradicsom"-ot jelképezi, azt a harmóniát ember és ember, ember és természet, ember és a világ között, amely mindnyájunk legbelső érzése szerint valaha megvolt, de mostanra - minden korban így tűnik ez - visszavonhatatlanul elveszett.

Ez alapján azt gondolhatjuk, hogy az Árkádia szó egyfajta menedéket, háttér országot takar, ugyan akkor hírdeti a nemes egyszerűséget, idili, harmónikus állapotot, "helyet" jelöl, a természettel, élővilággal összhangban levő életet.

Fény:

A világ (világosság) teremtése a fény teremtése. A legtöbb vallásban a fény összekapcsolódik a transzcendens világgal, a fény maga Isten, az isteni megnyilvánulás földi manifesztálódása. A fény a megvilágosodás szimbóluma is, és egyfajta emelkedett, ragyogóan tiszta lelki-szellemi minőség leírója is.

Spiritualitás:

Lelki-szellemi irányultság. A spiritualitás szó ezért gyakran tudatosságot, szellemiséget jelent. A spirituális embernek normális és épp embernek kell lennie.

A külső életnek a bennünk rejlő isteni élet kinyilvánulásának kell lennie.

Ez alapján tehát egy egyszerű, anyagi gazdagságot nélkülöző, nomádi, vagy "pásztori" életmódot követő, állatokkal, növényekkel, természettel egyensúlyban, harmóniában, összhangban lévő, lelki-szellemi irányultságú életet propagáló gyülekezetről van szó. Akiknek a külső gazdagságnál, pénznél, egyéb anyagi érdekeknél, és társadalmi elvárásoknál fontosabb a lelki békéjük, szellemi fejlődésük, és a természettel, növényekkel, állatokkal való harmónikus kapcsolat.

A bel"becs"- avagy ami valójában betölti:

A nevük által sugaltakkal, hírdetettekkel, a fentiekben értelmezettekkel, szöges ellentétet tükröznek azonban egyes cselekedeteik, illetve belső tanításaik.

A természet szempontjából, nem megkülönböztetett egyetlen faj, vagy nemzetiség sem, hanem egymással szimbiózisban, egymás létezését segítő, tiszteletben tartó, vagy tápláló kapcsolatban vannak.

Ebbe nem fér bele sem egyes fajok, sem egyes nemzetek oly módú megkülönböztetése, ami azok kárára válik, vagy pedig mások hátrányos megkülönböztetését sugallja.

Ehhez képest, eme igen önellentmondásos mondatokat olvashatjuk a honlapjukon:

Olvashatjuk bemutatkozásukban:

"Hiszünk az emberiség egységében, abban, hogy minden ember egyenlő."

Termékeik között pedig:

"VÉDELMI SZIMBÓLUM

*

A szimbólum viselőjét a Magyarok Istenének neve ereje és hatalma védi.

*

Csak magyar embert véd.

*

Aktivizálás nélkül működik.

* A SZIMBÓLUM a többi szimbólummal EGYÜTT VISELHETŐ - sőt - KIFEJEZETTEN AJÁNLOTT!!!"

aztán:

"Hiszünk abban, hogy minden ember képes megteremteni belső békéjét, harmóniáját, amely szükséges ahhoz, hogy embertársainkkal, valamint a Földdel, a természettel békében és harmóniában éljünk.

A hit alapja az Istenben való egység létezésének a felismerése, az "amint fent, úgy lent" szervezőelve egyetemességének elfogadása, a "minden egy - egy minden" elvének befogadása.....

Hiszünk abban, hogy Jézus Krisztus szavai és tettei a jelenkor embereinek is szólnak, és hiszünk az Ő második eljövetelében, azaz a szívünkben való megszületésében.

(megjegyzés: Jézus szavai erősen az erőszaknélküliség elvét hírdették, azt tedd másokkal, ami szeretnéd ha mások tennének veled stb., valamint egyértelműen ellenezte a bálványimádás, és áldozás rítusait.)"

Ehhez képest, mint már tudjuk 2007. december 21-én egy fekete csődört mészároltak le a magukról vallottak alapján nyilván a Földdel, természettel békében, és harmóniában élést, vagy a Krisztusi tanokat, netalán a minden egy-egy minden elvüket példázandó.

Ez csak néhány példa, de azt hiszem önmagukért beszélnek, és elegendőek ahoz, hogy "akinek szeme van lássa", hogy ez a szerveződés is, hangzatos szlogeneikkel, hitvallásukkal együtt a kívül fényes, belül férges tipikus esete.

Mindezek mellé, mivel minden és minden ember szerintük egyenlő, magyarkodnak is bőszen. S a fent leírt állatmészárlást a magyar ősvallásra, őshagyomány felélesztésére hivatkozva követték el.

Az mellékes gondolom szerintük, hogy a magyar őshagyomány táltosokat ismer el, náluk pedig sámán ünnepek vannak, s azok között volt megtalálható eme ló áldozó ünnep, s az arra való invitálás.

Ezen kívül talán csak akkor érdemes feléleszteni letűnt hagyományokat, ha azoknak a jelen korban még mindíg létjogosultságot ad nélkülözhetetlenségük, és ha pontosan, hagyományok szerint ma is véghez vihető.

A néhai ló áldozatokról dióhéjban, amit ma tudni lehet:

"Lóáldozat - ételáldozat

Anonymustól, Béla király jegyzőjétől, tudjuk, hogy a régi magyarok ősi szokás

szerint, engesztelő áldozatok alkalmával lovakat öltek le. Könyveinek 16.

fejezetében ugyanis így ír erről: "ugyan azon a helyen pogány szokás szerint

kövér lovakat öltek, és nagy aldumast (ez szent lakomát jelent) csaptak"

Mint azt hagyományainkból és népmeséinkből is kitűnik, joggal feltételezhetjük,

hogy ezek az áldozati lovak fehérek voltak. Tudniillik más népeknél is kedvelt

volt ez a szokás:

- perzsák (akiktől állítólag átvettük),

- germánoknál,

- dánoknál.

A magyarok ugyanis előkelőbbeknek tartották ezeket az állatokat s így

áldozati lakomáikhoz előszeretettel válogatták ki. (Szintén szemléletesen

tükrözi ezt Árpád története: amikor Zalán fejedelemnek fehér lovat küld

ajándékba.)

Amint azt az 1046-os Vata-féle pogánylázadásnál láttuk, ezeket a fehér

lovakat el is fogyasztották. Anonymus is megemlékezik arról, hogy a magyarok

ünnepi lakomáikon fogyasztották el az áldozatul leölt fehér ló húsát. Más

népeknél is az volt a szokás, hogy az áldozatbemutatást lakoma követte.

Valahányszor említést tesznek arról, hogy a magyarok lóáldozatot mutattak be,

rögtön utána hozzá teszik, hogy ezt ünnepi alkalmakkor fordult elő. Freisingi

Ottó Chronica-ja is egyértelműen megemlíti, hogy a magyarok Szkítiából kijőve

lóhússal táplálkoztak. "

forrás: http://www.gravecare.gobeshop.com/modules/news/article.php?storyid=78

Na már most, ha bele gondolunk, mit, mivégre is tettek őseink, talán rá eszmélünk, hogy abban az időben a lovak és emberek élete kölcsönösen függött egymástól. A harcokban épp úgy, mint akár élelem, vagy ruházat tekintetében az ember is függött a lovától.

Manapság nehéz lenne azt állítani, hogy bármely nép, legyen az akár a magyar, életben maradása, táplálékhoz, öltözékhez, eszközökhöz jutása függne a lovaktól, ezáltal nincs létjogosultsága a ló áldozásnak. Ha az életben maradás maga lehetett is olyan cél, amiért lovat áldoztak valamikor, mára aligha jogos bármely más cél érdekében ezt tenni.

A mostani ló mészárlás tehát az mellett, hogy jogosulatlan, és indokolatlan, még szakszerűtlen is, ha abból indulunk ki, ami a magyar és egyéb lovas népek ló áldozási szokásairól fent marad.

Mert:

- Szó szoros értelmében az életben maradásukért tették.

- És mert feljegyzések szerint a legtöbb helyen az áldozatra szánt lovat az áldozat bemutatása előtt 1 évre szabadon engedték, mindenhová követték, és kielégítették minden igényét.

Ezáltal az ember is áldozott a lónak, lóért, és hagyott rá időt, hogy amat felkészülhessen, felajánlhassa magát az áldozatra, még hozzá mindkettőjük életben maradása érdekében. Nem csak az ember életben maradásáért, hiszen az akkori embernek szüksége volt a lovakra is, a szó legszorosabb értelmében véve. Az Árkádia féle mészárlás eme kritériumoknak aligha felelt meg. Sőt az áldozatba csúnya módon bele keveredett a pénz is, mint előjog az első sorban bámulásra.

- Fehér színű lovak áldozásáról tudunk. Itt is álljunk meg egy pillanatra. Vajon miért pont fehéret? A fehér szín szimbolizálja a tisztaságot, ártatlan, és önzetlen szándékot, a tiszta nemes célt, amit elérni kívánnak. Mondjuk ezek után végül is nem csoda, hogy ők nem hogy nem fehér, viszont fekete lovat áldoztak. Kérdés kinek, és mi végre, mert az biztos, hogy ama célhoz, amit publikáltak: " Ezáltal kívánjuk megfordítani sorsát népünknek, és elvetni a felébredés magvát" jobban illett volna a fehér szín, már ha valóban ez lett volna tisztán a cél. Ha viszont a nap újászületését is ünnepelni szerették volna, akkor még értem a fekete színt, viszont nem értem a ló ilyen módon feláldozását. Mindazon által, azt hiszem, hogy bármely is volt az igazi ok, és cél, annak eléréséhez, és a téli napforduló megünnepléséhez, még a magyarkodás fényében is tökéletesen megfelelt volna valami ilyesmi illusztráció, megemlékezés is:

"Legnagyobb ünnepünk a téli napforduló ideje volt, a beteljesülés, születés és új élet ünnepe. Ezen az éjszakán búcsúzott öregedő napunk, s indult útnak a világegyetem túlsó partjáról Csodaszarvasunk, hogy dalával az új élet ígéretét hirdesse. Ugyanekkor indult el falvaink népe is egymásnak boldog Újévet kívánni, hiszen a Nap születésnapja volt az Újév kezdete is.

Az ősteremtés hatalmas történetét mindenkori Karácsony esti hagyományaink őrzik. Szent este éjjelén, a nap újjászületésének éjszakáján indul útnak a világmindenség túlsó partjáról Isten hírnöke, Csodaszarvasunk, hogy dalával tanítsa, új életre buzdítsa a világot. Agancsai közötti pici ringó bölcsőcskében nyugodott az újjászülető Nap, aki már csecsemőkorában is olyan erős, hogy a reátörő, életét veszélyeztető két kígyót meg tudta semmisíteni; a kék kígyó a hideg, a fekete kígyó a sötétség jelképe volt. Csodaszarvasunk csillagdíszes agancsa a fény és élet jelképe volt. Őstársadalmunk első gyertyatartója, az életet termelő ekéje is a szarvasok évente elhullatott agancsa volt."

Ám való igaz ehhez nem kellett volna egyetlen állat vérének sem elhullani értelmetlenül. Viszont énekelhettek, ünnepelhettek volna békességben:

“Amott kerekedik egy fekete felhő
Csodálatos szarvas abból támad elő
Csodafia szarvasnak ezer ága boga,
Ezer ága-bogán ezer fénylő gyertya
Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak
Hej regő rejtem,
hej regő rejtem…”

A téli napforduló ünnepéről általánosabban:

(Hogy átlássuk az ártatlan ló lemészárolásának teljességgel felesleges, értelmetlen voltát, mert semilyen ünnep nem teszi nélkülözhetetlenné, vagy szükségszerűvé azt, mint ahogyan nem is indokolhatja sem ünnep, sem nemzetiségi eredet, de még semilyen vallás sem.):

Az ókori népek hálaadó, köszöntő rítusokkal ünnepelték a téli napfordulót, amely időponttól kezdve a nappalok egyre hosszabbodnak, átvitt értelemben a fény győzedelmeskedik a sötét éjszaka felett. Ezeknek a rítusoknak az is a szerepük volt, hogy az elcsigázott emberekbe reménységet, hitet öntsenek, hogy könnyebben viseljék azt az időt, ami a tavasz beköszöntéig hátravan.

Az ókori Rómában a december 17 - 24. közötti időszakban tartották a Szaturnália ünepeket. Szaturnusz a földművelés, a paraszti munkák istene a római hitvilágban. Az emberek nagy lakomákkal, ivászatokkal, tánccal, zenével ünnepelték Szaturnuszt, szokásban volt a szolgák megajándékozása, és bizonyos munkák tiltva voltak. A házaikat örökzöld borostyánágakkal díszítették. A naptárreformig a Római Birodalomban az új év kezdete is ekkorra esett.

Yule

A Nap visszatérésének ünnepe. Az éjszakák ilyenkor a leghosszabbak, innentől kezdve percekkel nő a nappali órák száma.

A fény és a sötétség közti örök harcban ismét a fény kerekedik fölül. A legtöbb pogány hagyomány szerint a Nap képviseli az istenség férfi-aspektusát, a téli napforduló idején bekövetkező halála és újjászületése pedig a régi napév halálát és az új év születését reprezentálja. Ez az örök harc különböző jelképes formákban számtalan hagyományban megjelenik.

A kelta hagyományokban a Tölgykirály (a növekvő év istene vagy az isteni gyermek) és a Magyalkirály (a fogyó év istene vagy a sötétség ura)

szakadatlan harca dúl egész évben: Yule idején a Tölgykirály meghódítja a Magyalkirályt, Litha, azaz a Nyári Napforduló napján a Magyalkirály győz.

Midwinter a Midsummer ellenpontja: a sötétség, homály, titkok diadala, uralma. Midsummer idején a Napisten, Sunna teljes erejében tündököl,

és minden titokra rávilágít, semmi sem marad rejtve fénye elől. A hosszú sötét téli éjszakákon azonban minden elrejt a jég, a hó. Sötét és titkos helyükön várják

újjászületésük idejét, a téli napforduló éjszakáját. Ezen az éjen, az „Anya Éjszakáján” kezdődik az északi népeknél a Yuletide, ami tizenkét éjszakán át tart december 20.-tól december 31-ig, és e tizenkét éjjel reprezentálja az óév elmúlását, valamint az új esztendőt tápláló folyamatot.

Az istenség neve kultúránként különböző. Az eltérő nevek ellenére könnyen azonosíthatók: Yule-istenségnek tekinthető minden újszülött-isten, napistenek, anyaistennők és istennőhármasságok.

A brit szigeteken az ünnepség alatt leginkább ale-t vagy almabort fogyasztottak. Ehhez kötődik a fakupában körülhordott sör, ennek szertartása a nálunk is ismert betlehemezés szokásai szerint zajlott le. Az ivászat során himnuszt énekeltek a fához, jó egészséget, termékenységet és hosszú életet kívánva neki. Aztán lövöldözéssel vagy más módon zajt csaptak, hogy ezzel elriasszák a gonosz szellemeket. Tósztot mondtak a fa tiszteletére, majd ittak a fakupából. Mikor mindenki elmondta a
köszöntését, a maradék sörrel körbelocsolták a fa törzsét, és kenyeret vagy süteményeket aggattak az ágaira.

A kelták druida hagyomány szerint az év legrövidebb napján szertartásokat tartottak a kijelölt szent helyeken. Ilyenkor a Napistent köszöntötték, és a tavasz közeledtét jelző egyre hosszabbodó napoknak örvendeztek. A szabadban nagy örömtüzet gyújtottak a Yule-tuskóval, azt körbetáncolták, énekeltek.

Minden zaj és dáridó a Nap ébredését segítette elő, és a tavaszt sürgette.

A germán népeknél Yule sötét éjszakái az elmélyülés, az ősök imádásának időszaka. A teuton gondolkodásmód szerint megvilágosodásunk gyökereit az ősökre való emlékezésben találhatjuk meg. Rajtuk keresztül kapcsolódhatunk a múlthoz, és ennek a kapcsolatnak szertartásokkal, rítusokkal kell megadnunk a kellő tiszteletet. Az új esztendő áldását csakis őseink nevének és szellemének kijáró tisztelet megadása után várhatjuk el.

A tibeti Dosmoche: a meghaló év ünnepe. Öt napig tartó fesztivál, melynek során a májusfához hasonló mágikus fát állítanak föl, amit drótból hajlított csillagokkal, keresztekkel és pentagrammákkal ékesítenek fel. Ijesztő maszkokba öltözött táncosok riasztják el az új év ártó szellemeit. Egész nap ünnepelnek és imádkoznak, végül a városi nép lerombolja a fát. A buddhista szerzetesek minden évben megrendezik az új év megünneplésére a vajszobrászfesztivált. Szobraikat yak-vajból készítik, mintegy 10 m magasra állítják fel, és speciális vajlámpásokkal világítják meg. Különböző jeleneteket, meséket ábrázolnak. A legjobbnak ítélt alkotásért díjat kap a szobrász.

Yule spirituális vonatkozásai

(Selena Fox: Winter Solstice Celebrations for Families and

Households, 1993. alapján.)

Koncentráljunk az ünnepre: tudatosítsuk, mit is akarunk celebrálni egész pontosan: a családi kötelékek megerősítése, a

már meglévő családi szertartások gazdagítása, közös ráhangolódás a természet ciklusaira, a „mindannyian rokonok vagyunk” elve. Kapcsolatteremtés az ősökkel,

etnikai-kulturális örökség celebrálása, ősi és jelenlegi népszokások tanulmányozása, továbbadása. A karácsonyi szertartás mint alternatíva, ill. annak kibővítése, a

spirituális megújulás és szeretet mélyebb megértése, vidámság.

A család körbeáll vagy -ül. Mindenkinek csengő van a kezében. Az egyik családtag vezeti a szertartást.

Először néhány szót szól a napfordulóról, ami az új év kezdete. Aztán a ceremóniamester elmondja, hogyan fogja kicsöngetni az óévet, és becsöngetni az

új évet. Majd szólítja a családtagokat, hogy csengőkkel ünnepeljék a napfordulót. Mind a négy égtáj felé, majd a tér négy irányába csöngetnek. Aztán az egyes családtagokért, a családért ki-ki egyenként, majd együtt a Természet ciklusainak tiszteletére, végül szintén egyszerre a Földdel és minden élőlénnyel való kapcsolatra emlékeztetve. Idősebbtől fiatalabb felé haladva: minden családtag elmond egy látomást vagy egy kívánságot a Földért, a jövő évre. Aztán együtt csöngetnek,

hogy megerősítsék ezt a kívánságot. Végül háromszor elmondják:

„Boldog Napfordulót”, és csöngetnek.

(forrás: http://www.boszorka.com/forums/showthread.php?t=912)

Az előzőekben leírt ünnepi lehetőségekhez hasonlóan, az áldozásnak sem csak gyilokkal, kegyetlenséggel párosult változata van. Ha valaki még is minden áron ragaszkodik a véres áldozathoz, az a jövőben folyassa ki inkább a saját, és társai vérét és áldozgassa fel azt, és amit önmagából képes!

Az elkövetkező ünnepekre kívánom, hogy mindenki találjon természet közelibb, erőszakmentes rítusokat, amelyen egységeket kovácsolnak, és teremtenek, nem pedig rombolnak, pusztítanak, gyilkolnak!